Zsoltárok 39
Gondolatok az élet törékenységéről
A 39. zsoltár egy mélyen személyes elmélkedés az emberi élet múlandóságáról. A beszélő az ő saját halandóságán és az életének rövidségén elmélkedik. A zsoltáros küzd a véges és az örök lét közti feszültséggel, és megküzd a saját bűnössége súlyával.
1Az éneklõmesternek Jeduthunnak, Dávid zsoltára.
2Mondám: nosza vigyázok útaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel; megzabolázom szájamat, a míg elõttem van a hitetlen.
3Elnémultam, vesztegléssel hallgattam a jóról, de fájdalmam felzaklatódott.
4Fölhevült bennem az én szívem, gondolatomban tûz gerjede fel, így szólék [azért] az én nyelvemmel:
5Jelentsd meg Uram az én végemet és napjaim mértékét, mennyi az? Hadd tudjam, hogy milyen múlandó vagyok.
6Ímé tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem te elõtted, mint a semmi. Bizony merõ hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is! Szela.
7Bizony árnyékként jár az ember; bizony csak hiába szorgalmatoskodik; rakásra gyûjt, de nem tudja, ki takarítja be azokat!
8Most azért, mit reméljek, oh Uram?! Te benned van bizodalmam.
9Ments ki engem minden álnokságomból; ne tégy engem bolondok csúfjává!
10Megnémultam, nem nyitom fel szájamat, mert te cselekedted.
11Vedd le rólam a te ostorodat; kezed fenyítéke miatt elenyészem én.
12Mikor a bûn miatt büntetéssel fenyítesz valakit, elemészted, mint moly, az õ szépségét. Bizony merõ hiábavalóság minden ember. Szela.
13Halld meg Uram az én könyörgésemet, figyelmezzél kiáltásomra, könyhullatásomra ne vesztegelj; mert én jövevény vagyok te nálad, zsellér, mint minden én õsöm. [ (Psalms 39:14) Ne nézz reám, hadd enyhüljek meg, mielõtt elmegyek és nem leszek többé! ]