Zsoltárok 142
Egy Segélykiáltás
Zsoltár 142: A 142. zsoltár egy kétségbeesett imádság és segítségért kiáltás egy olyan embertől, aki teljesen egyedül és túlterhelt érzi magát. A zsoltáros szíve kitölti Istennek, könyörögve a megmenekülésért az ellenfeleitől, és kifejezve abszolút függőségét Isten irgalmára és hűségére.
1Dávid tanítása; imádság a barlangban létekor.
2Fenszóval hívom az Urat, fenszóval könyörgök az Úrhoz.
3Kiöntöm elõtte panaszomat, kitárom elõtte nyomorúságomat,
4Mikor elcsügged bennem a lelkem. Te pedig tudod az én ösvényemet, hogy az úton, a melyen járok, tõrt hánytak elém.
5Tekints jobbra és lásd meg, hogy senki sincsen, a ki ismerne; nincsen számomra menedék; senki sem tudakozódik felõlem.
6Hívlak téged, oh Uram; [s ezt] mondom: Te vagy oltalmam [és] örökségem az élõknek földén;
7Figyelmezz esedezésemre, mert igen nyomorult vagyok! Szabadíts meg engem üldözõimtõl, mert hatalmasabbak nálamnál! [ (Psalms 142:8) Vezesd ki lelkemet a börtönbõl, hogy magasztaljam a te nevedet! Az igazak vegyenek engem körül, mikor jól teszel majd velem. ]