Jób könyve 27

¹Jób pedig folytatá az õ beszédét, monda:

²Él az Isten, a ki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, a ki keserûséggel illette az én lelkemet,

³Hogy mindaddig, a míg az én lelkem én bennem van, és az Istennek lehellete van az én orromban;

⁴Az én ajakim nem szólnak álnokságot, és az én nyelvem nem mond csalárdságot!

⁵Távol legyen tõlem, hogy igazat adjak néktek! A míg lelkemet ki nem lehelem, ártatlanságomból magamat ki nem tagadom.

⁶Igazságomhoz ragaszkodom, róla le nem mondok; napjaim miatt nem korhol az én szívem.

⁷Ellenségem lesz olyan, mint a gonosz, és a ki ellenem támad, mint az álnok.

⁸Mert micsoda reménysége lehet a képmutatónak, hogy telhetetlenkedett, ha az Isten mégis elragadja az õ lelkét?

⁹Meghallja-é kiáltását az Isten, ha eljõ a nyomorúság reá?

¹⁰Vajjon gyönyörködhetik-é a Mindenhatóban; segítségül hívhatja-é mindenkor az Istent?

¹¹Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; a mik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el.

¹²Ímé, ti is mindnyájan látjátok: miért van hát, hogy hiábavalósággal hivalkodtok?!

¹³Ez a gonosz embernek osztályrésze Istentõl, és a kegyetlenek öröksége a Mindenhatótól, a melyet elvesznek:

¹⁴Ha megsokasulnak is az õ fiai, a kardnak [sokasulnak meg,] és az õ magzatai nem lakhatnak jól kenyérrel sem.

¹⁵Az õ maradékai dögvész miatt temettetnek el, és az õ özvegyeik meg sem siratják.

¹⁶Ha mint a port, úgy halmozná is össze az ezüstöt, és úgy szerezné is össze ruháit, mint a sarat:

¹⁷Összeszerezheti [ugyan,] de az igaz ruházza magára, az ezüstön pedig az ártatlan osztozik.

¹⁸Házát pók módjára építette föl, és olyanná, mint a csõsz-csinálta kunyhó.

¹⁹Gazdagon fekszik le, mert nincsen kifosztva; felnyitja szemeit és semmije sincsen.

²⁰Meglepi õt, mint az árvíz, a félelem, éjjel ragadja el a zivatar.

²¹Felkapja õt a keleti szél és elviszi, elragadja õt helyérõl.

²²[Nyilakat] szór reá és nem kiméli; futva kell futnia keze elõl.

²³Csapkodják felette kezeiket, és kisüvöltik õt az õ lakhelyébõl.